A csendben bennem is megszületett az Élet

A múlt héten 3 napot Dobogókőn töltöttem – egyfajta speciális önismereti tréningen; nevén nevezve egy a Jezsuita Rend által szervezett lelkigyakorlaton. Kollégáim, barátaim közül sokan kérdezték, hogy mit is jelent egészen pontosan az, hogy "lelkigyakorlat"? Voltak olyanok is, akik attól féltek, hogy egy eddig ismeretlen személyiséggel fogok onnan visszatérni… Ezért most kísérletet teszek, hogy egyfajta szubjektív beszámolóban megosszam veletek az élményt anélkül, hogy bárkit bármiről erőszakkal meg akarnék győzni; ne adj Isten' téríteni…

Én nagy kíváncsisággal és maximális nyitottsággal vágtam bele ebbe az elvonulásba. A magam kérdése, amelyre kerestem a választ és egyben a megerősítést: mi is az én valódi hivatásom, milyen utat is kellene választanom? Hol van a döntéshozatalban a puszta racionalitással akár ellentétben a szív, az érzelmek szerepe?

Alaphelyzetben persze könnyebb dolgom volt: személyiségem fejlődésében most hagytam el az ún. Racionális elme szintjét és mostanában érkezem meg, lakom be az ún. Integrált elme (Kentaur) szintet, ahol a racionalitás mellé immár megérkezik az érzelmek hangja (vö. Wilber – Integrál pszichológia) – avagy bennem a "szív és az ész összeér".

Az egész történet gyújtópontjában az a tapasztalás áll, hogy amennyiben a fejünkben dúló gondolatokat, a folyamatos visszaemlékezéseket és a kapcsolódó gyászt vagy akár örömet és a jövő tervezgetését, netán az azzal kapcsolatos szorongást el tudjuk engedni, akkor az ebben a csendben itt és most megjelenő állapotban a lelkünk/az univerzum/ a psziché / a tudattalan – ízlés szerint – feldob kérdéseket, illetve a felmerült kérdésekre megtaláljuk a magunkra szabott, belőlünk eredeztethető saját és ezért tökéletes válaszunkat. Ez egyfajta meditációs alaphelyzet.

Ezt az alaphelyzetet a lelkigyakorlaton egyrészt a szilencium – azaz az első vacsora végétől, az utolsó reggeli elejéig tartó némaság -; mitöbb' fogadott magány révén értük el. Másrészt a meditatív ima különböző módszereivel; úgymint statikus ima (klasszikus kápolnában, térdeplős), mozgás közbeni ima (pl. nordic walking közben) – lényeg, hogy valamilyen belső ritmusra figyelve (statikus imánál a légzés; séta/futás közben a mozgás ritmusa megerőltetés nélkül), a természetben, a pillanatban jelen tegyük fel a kérdésünket és figyeljünk a megjelenő saját válaszunkra.

Ezt segítette naponta kétszer fél-fél óra beszélgetés a kísérővel, aki az ítéletmentes, neutrális megfigyelő alapállásban volt jelen. A megjelenő irány, azaz a saját eszmefuttatásom lekövetése által inspirálva alkalmanként kaptam 2-2 rövid szövegrészt a Szentírásból és azt kellett a következő találkozásra feldolgozni számomra szimpatikus, éppen komfortos módszerrel. Éppúgy, mint amikor coachingban kapunk egy rajzot, egy képet és ez érzéseket gerjeszt, gondolatokat indít el bennünk.

Az eredmény engem is meglepett: a lélek csendjében írtam egy 31, A5 méretű oldalnyi kis kézzel írott könyvet magamról és az utazásomról. Összefoglalásként készítettem egy 20 pontos tanulság-listát; azaz pontokba szedve néhány új felismerést magamról, a világomról. Tudatossá váltam néhány sejtésben; finomítottam viszonyomat az emberi közösséghez, tisztábban látom a szívem által vágyott utat, találtam egy minden eresztékében hiteles egyházi szervezetet.

Tisztáztam viszonyomat az eddigi életemhez, a váltásból eredő veszteségeimhez; látom a lehetséges új nyereségeimet. Végül türelmesebbé váltam magammal, a haladásommal szemben és elengedtem a "minden egyes apró lépést megtervezek" eddigi gyakorlatát. viszont oszlik a homály, jobban látok és könnyebben élem a látszólagos bizonytalanságot.