Álom és valóság - ébresztő!

Mai történetem friss. Az álomban szendergés és a hideg valóság ütközéséről, a döntésről és a felébredésről szól. Inspirálta három bátor ember, egy atya és egy jó könyv...

A minap a munkahelyemen három civil szervezet képviselőjével találkozhattunk a Diverzitás Nap egyik alprogramjaként. Mindhárom szervezet a megváltozott munkaképességű munkavállalóknak a munka világába történő be- illetve visszaintegrációját segíti valamilyen formában.

A beszélgetés egyik, számomra legmotiválóbb mellékszála volt témaként az a hatalmas erőfeszítés, amelyet a segítők és a segítettek együtt tesznek azért, hogy ezek az emberek a sokszor megváltoztathatatlan egészségügyi állapotukkal valamilyen szinten szembe nézzenek, elfogadják azt és erről az alapról kiindulva a lehetőség szerint teljes életet éljenek; illetve az, hogy miként tudunk nekik ebben mi ("épek") segíteni, de nem kizárólag anyagiakkal, hanem odafigyeléssel, empátiával, befogadással és elfogadással.

Az egyik szervezet képviselője - maga is érintettként - beszélt arról, hogy mennyire fontos annak a tudatosítása, hogy miben vagyunk és ebből kell saját magunknak kihozni azt a maximumot, amit lehetséges akkor és ott. A másik előadó megosztotta velünk kapcsolódó tapasztalatát, hogy a vele született egészségi problémával felnőttek mennyivel könnyebben fogadják el a helyzetüket objektív adottságként, míg a baleset, betegség miatt frissen kialakult "m.m.k." szinte egy teljes gyászfolyamatnyi feldolgozást igényel, amibe az érintettek sokszor beleragadnak segítség nélkül (akár már a legelején - a tagadásnál).

Munkahelyi kollégaként viszont közvetlenül tanulhatunk azoktól, akik végül átlépik a múltba zárkózás fájdalmát és hús-vér jelenlétben dolgoznak majd mellettünk: hiszen példát mutatnak nekünk azzal, ahogy meghozták a döntést a tovább lépéshez, az új helyzethez illeszkedő adaptációra és teszik mindezt a sokat tapasztaltak mély és hiteles bölcsességével - segítve nekünk, "hétköznapi halandóknak" mind munkánkban, de leginkább őszinte reflexióként mindennapi fontos dilemmáink helyére rakásában.

Ezekre a gondolatokra aztán a templomban rímelt rá a mai prédikáció, ahol az atya tükörként a metró aluljárók hajléktalanjait, a körúti koldusokat vagy az este sötétjében némán a kukákban turkáló kisnyugdíjasokat vetítette elénk. A kibontakozó válságot ilyen erős képekkel felvezetve megfogalmazta, hogy gyógyszerként, vagyis kézenfekvő megoldásként a világi hatalmasságoktól várni a bennünk élő örök gyermek vágyainak beteljesülését: ez szimplán badarság.

Ez sokban összecsengett bennem G. Bagatin A bennünk élő gyermek c. könyvében leírtakkal. Ez a személyiségünk részeként, én-állapotként leggyakrabban aktiválódó gyermekünk ugyanis fejlődése során a szüleinek még teljességgel kiszolgáltatva hármas illúziót tett magáévá: mely szerint

• a fájdalom mindig elkerülhető - hiszen ha előre látom, akkor elkerülöm; ha nem látom, akkor "Anya majd meggyógyít, kapunk pirulát",
• szenvedés, avagy erőfeszítés nélkül is miénk lehet az öröm - hiszen csak "Anyától kérni kell szépen és akkor megkapom",
• örökké tartó, változatlan, minket szolgáló környezetet kapunk, ha jól viselkedünk - hiszen "Anyának szót kell fogadnunk" és akkor ő ezt biztosítja nekünk.

A "megoldás" 20-30-40 évvel később (kinek mennyi) is úgy tűnik közel van: hiszen most is van, aki bölcs, kiemelkedően tehetséges és ezáltal a jövőbe lát. Így, ha hiszünk neki, akkor jól döntünk: hiszen akkor a fájdalom elkerülhető, az erőfeszítés felkészüléssel megoldható és az átlag fogyasztónak a javak a világból változatlan áron megkaphatók... Ismerős?

Mi volt az atya megoldása (az evangélium alapján)? Nos az, hogy ne csak a világi, ügyesen boldogulókra nézzünk fel, hanem a valódi lelki segítőkre is tekintsünk fel megbecsüléssel. Hiszen a jobb világ magunkkal, saját lelkünkkel, annak felnőtt, felelős megismerésével kezdődik és csak a közvetlen környezetünkben tud a további kiteljesedés felé elindulni.