Az Út - egy félmaraton tanulságai

Múlt vasárnap az Unicef jótékonysági sportköveteként futottam le Budapesten a Vivicittá 2023 félmaratoni távját (2:04:13 idő alatt). Az Unicef szervezte a kampányomat, amelyben adományt gyűjtünk a rászoruló gyermekeknek (még most is, folyamatosan, 2023 július 31-ig).

A futás két órája remek inspirációként szolgált arra, hogy ránézzek magára az utazásomra – a futás monoton tempója meditatív helyzetet eredményezett, ahol érzelmek és gondolatok tömege jött a tudattalanomból / a lelkemből / az univerzumból (kinek-kinek ízlése szerint).

Amikor a rajtnál egyedül álltam, eszembe jutott egy 2019-es félmaraton: akkor L'Oréal-os kollégákkal bátorítottuk egymást, csapatként terveztük az eljutást a célig. Mennyire más volt akkor ott állni, mint most, látszólag egyedül. Éreztem nem véletlenül vettem magamra az Unicef pólóját; nekem mindig szükségem van egy-egy zászlóra, amit képviselhetek, ami alatt kiteljesedhetek.

A futás első negyedében megéltem a folyamatos szorongást, hogy vajon elérek-e a célig, vajon felkészültem-e rendesen, mi lesz, ha a záróbuszra fel kell ülnöm? Észre sem vettem szinte, hogy körülöttem mennyien osztják ugyanezt a dilemmát. Mindaddig amíg az út végkifejlete foglalkoztat csupán, társam nem is lehet más, mint a szorongás. De a szorongás egyben visszahúz, hiteltelenít, gyengít.

Egyharmad távnál jött a felismerés, hogy vannak, akik végleg otthagynak az úton (mert például ők a céges váltók tagjai). De nekem futnom kell tovább és a rettegett izomgörcs sem jött, a térdem se fájt, a nap is szépen sütött, szellő sem rezdült, Budapest Duna partja csodálatos – elöntött a húszperces örömhormon löket. Elkezdtem végre élvezni magát az utazást. Elmúlt a szorongás, helyét átvette az utazás izgalma, a bizalom az előre jutásban, a váratlan helyzetek megélése és a kapcsolódás a társakhoz és a környezethez úgy, ahogy az van.

Aztán jöttek hirtelen kapaszkodók, visszafordítók az úton; az ismerős helyeken megláttam új részleteket, más kontextusba kerültek megszokott épületek. Így értem el féltávra, ahol már észre tudtam venni azokat, akik velem egy úton járnak, bár látszólag ugyanabban az utcában éppen szembe futottak velem. Néztem az arcukat, találgattam kik lehetnek, honnan és hová tartanak.

Elkezdtem hálát érezni, hogy ismeretlen szurkolók kiálltak az út szélére és pacsival, tapssal, kiabálással bíztattak minket; komplett zenekarok sem találtak maguknak jobb szórakozást, mint a sokezer résztvevőnek zenélni. Ráébredtem, hogy a rosszakarók mellett mindig vannak szurkolóid is az életben, akik látszólag érdek nélkül képesek neked szorítani az előrejutásért.

A váltópontokon láttam, hogy a céges csapatok új futókra cserélődnek, az új útitársak friss izmokkal, pihent tüdővel törnek előre közöttünk; ugyanakkor fair módon a hátukon jelezve, hogy ők váltóban versenyeznek. Viszont a félmaraton teljesítése egyedül nekik nem adatott meg; bármilyen gyorsan és lendületesen teszik meg a távjukat, csak a részt ismerik, az egész meglátása ott és akkor még nem az övék.

Háromnegyed távon aztán elkezdtek merevedni a lábaim, keresni kezdtem az árnyékot. De láttam olyan futókat is, akik lelassultak, sétálva tették meg az utolsó kilométereket. Én hálával gondoltam a lassuló izmaimra, amelyek vittek előre töretlen, mert erre a távra felkészültem, a verseny előtt a glikogén raktáraimat feltöltöttem. A cél közelében lassulhat az előrejutás, fogyhat a lendület, az energia. Ilyen helyzetben segíteni másokon dupla erőfeszítés, de egyben erővel eltöltő tevékenység.

A célba amikor beértem, megértettem: nem voltam egyedül ebben a versenyben, társaim – akár megelőztek, akár lehagytam őket (kb. a teljes egyéni mezőny felénél értem be), mind eredményesen lefutották a távot. Az Unicef sátornál köszöntöttek, képek készület, érmet, oklevelet kaptam és a jó érzést: jót tenni néha fárasztó, de a végén minden megtérül busásan.