Bungee jumping - első lépéseim az alkotói szabadságom felé
Minap egy kedves kollégám feltette a kérdést: "Hogy' vagy? Nekem úgy tűnik ugyanis, mintha egy nagy bungee jumping kellős közepén tartanál..." Egyik kedvenc könyvemből vett képpel válaszoltam: "Jól. És talán nem úgy, mint a fickó, aki leugrik a 100. emeletről és az 57. emeletnél megjegyzi: Eddig tényleg minden rendben..."
De valóban, hogyan is lehetnék racionálisan? Épp' dúl a háború, huszonéves maximumon az infláció, a részvénypiacok az irányt keresik, a pedagógusokat immár bármikor el lehet bocsájtani, a szankciók már itthon is hatnak; én meg pont most felfüggesztem a jól fizető állásomat egy időre, kiszállok a céges autóból, valamint a jól ismert "corporate világból", hogy kipróbáljam "önmagamat, egymagamban" ... Viszont nekem úgy lett ésszerűvé az irracionális, hogy családommal konszenzusban értékelve szerintem a gazdasági és társadalmi szerződést kipipáltam. Hiszen tanultam, majd dolgoztam; karriert építettem, vezettek engem és sok kollégát én vezettem; közben pénzt kerestem, adóztam és fogyasztottam; gyermeket neveltünk és elindítottuk; megtakarítottunk és fejlődtünk; kerültük a szélsőségeket és megmaradtunk annak, ahogy szüleinktől megkaptuk örökségül - inkább hétköznapi embernek.
Érzelmileg sem fekete-fehér a helyzet. Hiszen egyrészt árad felém a kollégáim támogatása, szeretete; érdeklődnek a nem szokványos sztori újabb részleteiről. Néhányan lopva, irigy pillantásokat is vetnek felém, amikor az új irányokról, komolyra forduló hobbiról, segítői szándékról, non-profit szféráról beszélek (néha túlzottan) kirobbanó hévvel. Másrészt csak kevesen fedik fel az ugrással kapcsolatos őszinte kételyüket: megtartják maguknak, vagy titkon örülnek, hogy ezt a meccset a fedett lelátóról "szotyizva" nézhetik végig és nem kell a pályán futkosniuk. De a "hajnali három", az igazság órája nekem is eljön éjjelente; mikor minden újabb "veszélyben vagyunk", "magunkra maradtunk", harcba hívó "főnöki" szózat jeges rémülettel markol a gyomromba és kitartóan fel-felbukkanó társam immár a szorongás.
Az ugrás ettől ilyen; szorongással teli és bizonytalan kimenetelű. Hiába indult a történetem immár három és fél éve; hiába készülök a segítői pályára azóta is nagy lelkesedéssel, de a helyzetünk így, együtt megváltozott. Nagy illúziómat rombolta le a vírus; jelesül azt, hogy a segítői pályát már csak levezetésként, kicsit összehúzódva ugyan, de a megtakarításaim ernyője alatt fogom, szinte hobbiból csinálni. Helyette sok időbe telt, mire képes lettem csalódáshoz kapcsolódó fájdalommal szembenézni és felismerni; az élet "B" oldalán is meg kell élni. Csak más már a cél, meg kell találnom a hivatásom és el kell engednem a jól fizetett állásom; de magammal vihetem a bőséges tapasztalatom... és a ható időm is rövidül, nincs vesztegetni valóm.
Tanultam könyvekből, olvastam szerzőktől és meg is akarom tapasztalni becsülettel: hogy nem létezik "rendszer szinten" garantálható, erőfeszítés mentes öröm ("örökélet - ingyen sör"). Nincs a világtól elzárkózással elkerülhető fájdalom sem és kiszámítható előre menetel - hiába követnék én is, vakon. Helyette valóban élni szeretnék, helyzetekhez adaptálódni, tanulni és szabadon gondolkodni. Szeretnék sok mindent kipróbálni; ha kell, hát belebukni és abból ismét tanulni. Kapcsolódni egy nagyobb egészhez és egyben a lelkemhez.
Az ugrás elején érzem, most ritkul a levegő, halkul a csatazaj és csak a menetszél surrog. Szorosabbra vonom hát a ruhám; közben nézem kik azok, akik kitartanak és látom van, aki csak elsomfordál csendben. Már ismerkedem új társakkal is, kirándulok velük az új világba. Kérek és - többször, mint várom- "megadatik"; meglepő pozitív tapasztalatokra teszek szert, például ami a munkáltatóm illeti. Komfortzónám elhagyom, de élek és ismét remélek egy értelmes és értékes életet magunknak - magamtól, a régi és új társaktól, a volt és leendő ügyfeleimnek is köszönhetően. Tarts hát kedves Olvasóm te is velem!