Élet a halál előtt

Az élet második felében sokat foglalkozom az egzisztenciális szorongás témakörével - elsősorban a magam és kortársaim vonatkozásában, szüleim, felmenőim példáin elmerengve. Sokat olvastam erről a témáról és a legkülönfélébb formákban szólít meg akár hetente többször - a templomban az igehirdetést hallva, vagy kollégáimmal, ügyfeleimmel mélyülő beszélgetéseket folytatva és egy tegnapi másfél órás eszmecserében anyai nagynénémmel is...

Az egzisztenciális szorongás bennem annak tudatosulása, hogy az én életem is véges; nem tudhatom a napot, az órát, amikor véget ér. Erre figyelmeztet minden családi veszteségem és ismeretségi körömben nálam akár jóval fiatalabban eltávozott volt kollégáim egyre hosszabb sora. Egykori főnökömmel egy-két éve egy kedélyes prágai sörözőben őszintén beszélgetve az álmaimról tette fel nekem a kérdést: vajon hány "jó" éved van még hátra? És vajon mennyi évet akarsz még ezekből kötelességszerű, pénzszerző, vagyon gyarapító látszat életre áldozni? Megütött a gondolat, de akkor még el nem tántorított.

Az egzisztenciális szorongás másik alap gondolata, hogy az életünk előre haladtával egyre több lesz az elengedés; szerető család körében is egyre nagyobb lesz az egyedüllét - amely kiteljesedéseként azon az utolsó órán egyedül kell szembenéznem majd a halállal (olvastam egy könyvben egy hasonlatot: olyan ez, mint egy csónakban evezni át egy sötét vízen; bár van melletted egy-két gyertyával világító, kísérő hajó, a saját járművedben magadban evezel). A fókusz ismét, egyre jobban befelé fordul, a saját felcsengő kérdéseimre a magam válaszait végül nekem kell megtalálnom.

Ehhez kapcsolódik az élet értelmébe vetett kollektív hitünk. Kell, hogy legyen valamilyen magasabb szintű rendező elv, egy akarat, amelynek szolgálatába állva életünk végül visszanézve értelmet nyer. Ez az ún. társadalmi szerződés teljesítésén túli értelem: túl van azon, hogy éltünk, dolgoztunk, adót fizettünk, pénzt kerestünk és fogyasztottunk, gyermeket fogantunk és felneveltük, az önálló életbe bocsájtottuk. A kérdés immár az, hogy milyen más nyomot hagyunk magunk után; miről fognak rólunk majdan megemlékezni?

Végül így túl az ötvenen, nekem is eljött a felismerés: a szabadságom kulcsa mindvégig itt volt és van most is a zsebemben. A saját életemért, a sorsom alakulásáért végső soron nem tehetem felelőssé sem a környezetem, sem az országot, sem a politikát, sem a vállalatokat, sem a főnökömet, sem a szüleimet stb.. Persze ők és még sokan mások sokat alakítottak a téren, amiben létezem: de az életem alakulásáért egyedül én vagyok a felelős. Én döntök, hogy mennyit élek valójában az "itt-és-most"-ban, mennyire nem hallgatok a szirénhangokra (melyek szerint kövesd a mintát és végül minden jó lesz, ők megoldják nekem fájdalom nélkül, erőfeszítés sem kell, hiszen a világ már így megy előre a történelem kezdete óta). Tőlem függ, hogy mennyire hallom meg a csatazajban a saját mély-énem, a lelkem hangjait és elhívását. A meghívást a valódi hivatásra, a kiteljesedésre, a küzdésre, a bukásra és a felülemelkedésre; azaz a folyamatos fejlődésre...

A lelkem szólít, szabadságra, kiteljesedésre, emelkedésre vár... Drága elhunyt felmenőim is erre hívnak, ezzel a szemüveggel tekintek múló életükre és a nekem szeretetben átadott képességekre, értékekre...

Folyt. köv.