Fiatal vagyok, kilépek az Életbe... - a kapunyitás kérdései
Ez a cikkem inkább egy mentor/mentorált beszélgetést mutat be. Ehhez a coaching eszközeit használom, de mentorként saját tapasztalatú, inspiráló vagy csupán elgondolkodtató történeteket osztok meg ügyfelemmel. A haladása iránya, a döntés joga ugyanakkor az ő kezében marad, ugyanúgy mint a coachingban.
Egy, az élet kapujában álló, ifjú emberrel beszélgettem a minap az életbe kilépés kérdéseiről. Ő egy érzékeny, érzelmeire és racionális gondolataira is jól reflektáló fiatal, akivel már hosszú beszélgetések során alakítottuk ki a kölcsönös bizalmat.
Szóba került, hogy anyukája kapacitálja a templomba járásra. Vallásos fiatalként ő megtapasztalni vélte Isten közbeavatkozását már az életében, de a templomba járó képmutató, ájtatoskodó ismerőseire nem kíváncsi, mert szerinte nem attól fog valakit Isten szeretni, hogy mennyit jár misére. Ezzel egyetértve mégis a közösségbe járásra buzdítottam, mert ott találhat olyan egy-egy hiteles embert, vagy "csak" egy szívhez szóló papot, aki megérinti a lelkét. Megosztottam vele ebbéli személyes tapasztalatomat is.
Innen az ész kontra érzelmek témával folytattuk; szerinte most olyan, gyorsan változó világ van, ahol az érzelmekre hallgatni gyengeség és egyben kontraproduktív; a helytállást csakis a ráció szolgálja. Elmondtam neki, hogy huszonegynehány' éves koránál fogva a személyiségfejlődés olyan szintjén van, ahol racionális elmeként szimplán gyengeségnek tartja az érzelmeket. Ez most támogatja a jelenlegi életindító helyzetét, a családalapítása, a karrierje elindításának időszakát.
Ugyanakkor árnyaltam a képet, hogy a racionális döntéseinket talán jobb, ha a szív próbájának is alávetjük legtöbbször. Illetve többre jut, ha szívvel is kapcsolódik a világhoz, az aktuális helyzethez. Behoztam neki egy, a Jezsuitáktól tanult képet: "a leghosszabb út itt a Földön az agytól a szívig az a 40 cm…".
Ezután a pénz szerepét boncolgattuk. Véleménye szerint ez mozgatja a világot; pénz nélkül nem jutunk semmire, hiába. Én itt pontosítottam a pénz szerepét; legyen ez egy eszköz, amellyel ő egy jobb ügyet, életcélt szolgál (pl. majdani gyermekei felnevelése), ne pedig csak öncél; a verseny állásának mércéje. Hiszen "meztelenül jövünk a világra és úgyis távozunk". Ezt még hosszasan jártuk körbe-körbe; a végén aztán egy nagyon is felnőtt, hosszútávú célt fogalmazott meg.
Ide behoztam a "kinek szeretnél megfelelni" kérdését, mert szűkebb környezetében már ilyen fiatalon is van egyfajta respektje. De ő távolabbra tekint, mivel az ő apját nem ismeri (el) most senki, ezért úgy érzi, hogy őt sem. Mondtam neki, hogy amikor sikeres lesz, akkor felkészülhet: sok, most hozzá közel álló vagy ki akarja majd használni, vagy csak szimplán elfordul tőle. Azért fordulnak el, mert közel állóként túl erős lesz a kontraszt az ő felemelkedése és a többiek ottragadása között... (Hófehérke meséje: "tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken?" - megmondja, összetöri a mostoha).
Akik végül majd elismerik, legtöbbször olyanok lesznek, akik tőle távolabb álltak (egy-két lépéssel).Itt ráfordultunk az apai elismerés hiányára. Apja nagycsaládból származik, két bátyja van. Mutatott egy képet, ahol apja és a két testvére áll... Apja visszahúzódva, a háttérben áll, a középső testvér "majd' kicsattan a képből", míg a legidősebb bátyja bolondozva mutatkozik. A középső fivér volt a kedvenc gyermek, a legidősebb fiú sosem hagyta magát, az a legkisebb és utolsó "szerelem gyerek", akivel keveset törődtek.
A középső fiú egyszerre vágyott volna olyan ambiciózus fiúra, mint beszélgetőtársam (gyengébb pillanataiban be is vallotta már); illetve szembesíti saját fiának léhaságával. Saját apja pedig nagyon szereti fiatal barátomat, de túlfélti, mert ő sosem volt "oké".
Na pont ezért nem tudja kimondani, hogy büszke rá; bár anyjától megkapja rendszeresen. Megegyeztünk, hogy nagybátyjait gyúrja apjával egybe és ott van szeretet és büszkeség is; valamint fogadja el érzéseiket, nem tudatos kihívásaikat – hiszen "férfit a férfi nevel"...