Gondolataim a szabadságról - BUÉK 2023

A 2023-as év nekem az új vizekre evezés éve lesz; és mint ilyen nem veszélytelen. Kilépek a rutinból, a megszokottból, elhagyom az ismerős terepet. Meg is jelent kitartó szilveszteri társaságként bennem a változás kísérőjeként a szorongás, a félelem az újtól. Újévre, mintegy emlékeztetőként írom magamnak, hogy idén a szabadság útján megyek tovább.

Négy éve már, hogy a szokások tengerében úszva, a pénzügyi évek ritmusának megfelelően rendre megérkező feszítések, kihívások, kegyelmi évvégék és bónuszok árnyékában éreztem, fáradok. A belső szabadság érzése először ekkor köszöntött rám; akkor amikor megértettem, hogy mindig van valós választásom, amikor végre kezembe vehettem a sorsom alakítását. Amikor a korlátok és az elvárások szorításában elkezdtem felismerni a saját igényeimet és a sokszor még ködös álomképnek tűnő lehetőségeimet...

Egy támogató céges kultúrának és közvetlen vezetőmnek hála, egy coach technikával is dolgozó pszichológus (ugye nem is egymást kizáró fogalmak? 😊) segítségével jutottam el oda, hogy adok egy új esélyt magamnak egy új pályára, hivatásra. Ennek esetleges előképe, sok fiatalabb kollégámat alkalmanként támogató mentori beszélgetés formájában már megvolt pályámon. Így lettem atípusos középkorúként egy FMCG cég tanulmányi szerződöttje a Coach Akadémián. A szó szoros és átvitt értelmében újra szerződtem munkáltatómmal: támogatják, hogy felkészüljek a jövőmre, de tőlem továbbra is a megszokott színvonalú, teljes odaadással művelt munkát várják el. Ezt a szerződést az elmúlt 3 évben mindketten bőven teljesítettük.

Emlékszem, hogy az első COVID lezárás idején micsoda szabadságot adott, hogy péntekenként coach képzésen voltam on-line. El tudtam szakadni a gyászos kontextustól és friss erőkkel feltöltődve tudtam visszacsatlakozni a nem tipikus válsághelyzet, nem rutin megoldásainak közös kidolgozásába. Erőt adott és új meglátásokat az engem kétségbeesetten megkereső partnereink valódi megértéséhez és a közös megoldásaink kidolgozásához. Azt az évet némi visszaeséssel, de partneri kapcsolatainkban megerősödve zártuk. Az üzleti számokban pedig 2021-ben mutatkozott meg mindez, mivel az "utolsó békeév" számait is meg tudtuk haladni már.

Aztán ahogy coachként nőtt a tapasztalatom, úgy erősödött a szabadság érzése tovább. Bátran fel tudtam vállalni a szakmai véleményemet; zsinórmértékül csak és kizárólag a csapatom üzleti érdekeit és emberi motivációit tekintve és bátran éltem a "magyar vezető" szerepét mind a három országos, mind az európai szintű értekezleteken. Konfliktusaim gyarapodtak, "pofonokat adtam és kaptam"; de csapatom a kiállásom látva erőt merített, inspirációt és felnőtt a feladathoz. Szállították a növekvő terveket, szárnyalt a kreativitásuk, távol az európai fősodortól és büdzsétől megcsinálták a lehetetleneket. Volt időm például fontos ügyeket támogatni, pl. "szakszervezetesdit" játszani, vagy belső coachként/mentorként helyi és prágai kollégákat támogatni.

Fejlődött a szervezetünk, kollégák mentek és tértek vissza szülési szabadságról, megtaláltuk az új felállásokat és újra osztottuk a lapokat - szervezetet fejlesztettünk. Szabadon dolgozhattunk, a kereteket tartottuk; a részletekre csak a taps erejéig voltak vezetőink kíváncsiak. Úgy tűnt, lehet örökké tart ez a boldog, kreatív szakasz - de a világ folyamatosan változott. Feltettem magamnak a kérdést, honnan fogom tudni, hogy nekem kell változtatni? Egyrészt látva csapatom egyre érettebb, önállóbb tevékenységét, megalkottam keretként a "busz metaforát": azaz mennem kell, ha látom, hogy a buszt már nem én vezetem, hanem az utasok között foglalok helyet. Másrészt peremfeltételeket is megfogalmaztam: ha azok egyike bekövetkezik, akkor "piros a lámpa", le kell szállnom a buszról. Persze tovább dolgoztam azon, hogy miként megyek tovább, ha a megállóban egyszer majd otthagy a busz...

2022-ben sok minden megváltozott, időről időre már akár hátra is ülhettem volna az utasok közé... Másrészt alakult a "piros lámpa" is, amelyhez én személy szerint már nem szeretnék/tudok hozzáadni vagy inkább "új műsorhoz, új férfi kell..." (Csárdáskirálynő)... Ezért 2023-ban átadom a helyem 6 hónapra egy kolléganőmnek - míg én heti 1 napban a kalauz ülésen segítek neki járművet vezetni. A piros lámpák neki nem leszállást jeleznek, hanem megoldandó feladatot; amelyeket fiatalos lendülettel, széleskörű szakértelemmel, kiterjedt tapasztalattal meg fog tudni oldani.

Én pedig megélhetem továbbra is, de nagyobb hányadban már a cégen kívül a szabadságom. Persze ezzel jár a megnövekedett bizonytalanság; az, hogy az örömforrásért új terepen kell megküzdenem; hogy a fájdalom új köreivel kell megismerkednem; a "pajtásaim" közül sokan búcsút mondanak (majd) nekem. De bízom benne, hogy megismerem majd az öröm új forrásait, sorsomat a saját kezembe veszem, a fájdalmakkal szembe fogok nézni és tanulok/épülök belőlük és új, ma még részben ismeretlen társaim is lesznek az úton. A "luxus buszból" átülök egy kisebb, mozgékonyabb járműbe, amely a sajátom, az utam pedig az enyém...