Hálát adni - Maslow után szabadon
Tegnap "meglepetés buliban" voltam; engem köszöntöttek a (jelenlegi és volt) kollégáim. Most túláradó hálámat szeretném becsatornázni ide, de nem "csak úgy", hanem a Maslow -féle szükségleti piramis szerint pontokba szedve.
A köszöntés apropója a 15 éves évfordulóm volt a L'Orealnál. A meglepetést pedig az jelentette, hogy ugyan tudtam, hogy valami buliba megyek (lássuk be; 50 felett, vidéki emberként már nem szédülök csak úgy be csütörtök este egy budai kerthelyiségbe...), s azt is, hogy kivételesen én vagyok most ennek az apropója; de a résztvevői kört már egyáltalán nem sikerült eltalálnom...
Ugyanis sok volt és jelenlegi kollégám egyaránt megtisztelt megjelenésével. Volt aki Prágából a Káli-medencébe tartva szakította meg útját; volt aki Csornáról "ugrott fel"; volt olyan is aki Egerbe nem ment tegnap este haza... De persze sem a kilométer, sem a "de rég találkoztunk utoljára", sem a motorbaleset utáni gyógyultság, de még az alkotói szabadságból rám áldozott extra drága idő sem mérheti össze az erőfeszítésüket (és persze ennek amúgy értelme sincsen). Hiszen mindannyian legdrágább korlátos erőforrásukból, a rendelkezésre álló szabad idejükből áldoztak a jelenlétre ott és akkor.
- Fiziológiai szükségletek: na ez tuti megvolt mindannyiunknak, jó italok és finom streetfood kaják képében. Azt hiszem ebben a körben talán ezt a szintet általában megugorjuk (kivéve a permanens és eseti diéták időszaka 😊). Éhesen, szomjasan nehéz is lenne boldogan feljebb lépni a piramison...
- Biztonsági szükségletek: a helyünket lefoglalták előrelátó kollégáim. Így nem ad hoc asztalunk volt, hanem központi helyen, megfelelő számú székkel. Ezáltal biztosítva volt, hogy együtt lehettünk és mindezt a környezetünktől elkülönülve; nálunk maradó döntéssel, hogy hány széket adunk át a kevésbé szerencsés többi vendégnek. Színvonalas helyen voltunk, nem kocsmában; így a társalgás fókusza háboríthatatlanul a csapatunkon belülre került (kivéve, amikor néha megjelent egy-egy "téma, ami/aki az asztalnál (nem hevert ! 😊) ült).
- Hova tartozás & szeretve lenni: megérkeztünk a pszichológiai szükségletek szintjére. Ezért adok előszöris különösen hálát: megélhettem, hogy társaim vagy egy-egy nyílt köszöntő, vagy egy-egy kisebb hallgatóság előtt előadott kedves, közös emlék, őszinte vélemény-nyilvánítás, bátorító szó vagy csak ajándék söröcske formájában kinyitották felém szívüket (amikor ma hazaértem, Anyósom így kommentált: jó szeretve lenni, ugye?...). Amikor pedig jönnek a pozitív "sztrókok" (intellektuális simogatás), akkor a bennem túlcsordulást elkerülendő olyan jó ezeket őszinte szívvel viszonozni (vagy az egyszerre két korsó ajándék sörből egyet felajánlani az egyik kollégának 😊). Felismerésem: társas lény vagyok - nem meglepő...
- Elismerés szükséglete: a megjelentek már azzal, hogy ott voltak kifejezték elismerésüket (és azok is természetesen akik nem lehettek tegnap ott, de "15 éves" posztjaimra reagáltak, szerették azokat; vagy felhívtak stb.). De tegnap nem csupán a szavakból, hanem az érzelmekből, a hanghordozásokból, a mosolyokból folyamatos tömbbé állt össze bennem az elismerés. Ugyanakkor az este egyik legkiemelkedőbb pillanata volt, amikor valaki megfogalmazta: mi ott mindannyian sok évet (2-től 28-ig) dolgoztunk ennél a cégnél és korunknál fogva a fennmaradó időben más vállalatoknál is. És ott vagyunk, akkor és ezt mi mindannyian abszolváltuk, szubjektíve sikerrel, de még több tanulással, fejlődéssel, kibontakozással, útkereséssel... Tehát mindannyian ünnepeltekké váltunk abban az emelkedett, kollektív hálával eltelt pillanatban és ettől még szebb lett az az este.
- Önmegvalósítás szükséglete: ebben együtt voltunk és vagyunk útkeresők; ez talán az este legnagyobb kollektív tanulsága... Vagyunk például a csapatban többen, akik felneveltünk immár felnőttként útkereső gyermekeket, de kivétel nélkül úgy, hogy elkerült minket az "üresfészek szindróma"... Most az egszisztenciális meghatározottságunk (a racionális én nem akarja elengedni a gyeplőt, további pénzfelhalmozást várna el "szokás szerint") és a mély-énünk életünknek saját értelmet és kiteljesedést kereső szándéka (az individuáció) között vívódunk. Válaszaink egyediek: megjelent az asztalnál az alkotói szabadság; az ugyanúgy mint eddig csak jobban/többet; a tanuljunk új szakmát; a fiatalos bátorsággal fejes ugrás az új irányba...
Az önmegvalósítás nem teljesült még ki; de azt tapasztaltam, hogy ott és akkor mindannyian ezen a szinten mozogtunk. Hálát adok azért az őszinte, sebezhetőségig nyílt vallomásokért, amelyekben ez az útkeresés teljes részletességgel kibomolhatott. Még inkább hálát adok, hogy mi, ott és akkor mind O.K. voltunk és semelyikünk mély vallomására nem reagáltunk saját megoldásunkkal frusztrálva a megnyíló társunkat. Hanem hallgattuk, csodáltuk, együtt éreztünk vele és szurkoltunk a másik sikerének.
Ritka, kivételes este volt. Hálát adok Nektek, hogy ott lehettem, hogy tölthettem magam. Ez az írás nekem egy szeretet akkumulátor, rosszabb, "áramszünetes" napokra... Köszönöm!