Halogatás – motiváció és érzelmek
A halogatás az, amikor egy adott feladat ott tornyosult előttem és valamiért mégsem teszek vele semmit. Eszemmel tudom, hogy el kellene kezdeni dolgoznom egy projekten, bele kellene vágnom a feladatba. Tudom, hogy a végén más nem teszi meg helyettem; tudom, hogy sűrű napok várnak rám a legvégén, de valahogy mégsem… "Minden alkalom, jó alkalom" – hogy mással foglalkozzak és ne ezzel.
Halogatás esetén is érdemes a mögöttes gondolatokkal és érzésekkel szembenézni. Az egyik kapcsolódó érzés a motiváltság hiánya, a hiábavalóság érzése lehet. Ez aztán még mélyebbre vezethet, például amikor a feladatban csupán egyfajta "ülepvédő mechanizmust" látunk – ilyenek tipikusan azok a jelentések, beszámolók, amelyek feltételezésünk szerint a fióknak készülnek. Ebben az irányban tovább haladva a halogatás témájától eljuthatunk a dolgozó önbecsüléséhez, saját helyzetéhez a vállalatnál, a sorsának irányítójaként vagy csupán az élete elszenvedőjeként…
A másik ilyen mélyebb összefüggés a kompetenciához kapcsolódhat: jelesül elhiszem-e, biztos vagyok-e abban, hogy a rám bízott feladattal meg tudok birkózni. Avagy milyen elvárásokat támasztottak velem szemben, illetve én miként fordítottam le a környezetem, vezetőm, kollégáim kérését? Milyen kapcsolódó, a teljesítményhez kötődő félelmeim vannak? Ugyan a valódi teljesítmény mindig a komfortzónán kívül jelenik meg; de ha pl. ezt túlzásba visszük a feladat kijelölésnél, vagy annak bevállalásánál, akkor pillanatnyi büszkeségünket hamar felválthatja a "béna kacsa" állapot.
Halogatás esetén sem más a megoldás, mint a tudatos szembenézés az érzéseinkkel, a mélyebben megjelenő félelmeinkkel, motivációnkkal. Ha a tudatosodás eredményeként megértjük az eltéréseinket az ideális állapottól, úgy racionálisan döntést hozhatunk, hogy mi kell a hiányosságok áthidalásához és a feladat megoldásához – amennyiben a visszautasítás/kihátrálás már nem opció (avagy opció ugyan, de annak "árát" nem akarjuk megfizetni).
"Az elefántot is falatonként kell megenni" – azaz a feladatot értelmezhető részekre kell bontani, a szükséges időtartamok hozzárendelésével. Amennyiben kooperációra is szükség lenne, akkor elkerülhetetlen a kritikus út kiszámolása. A határidőből pedig kiszámítható, hogy mikor kell elkezdeni a feladat megoldását, tekintve, hogy a napi kapacitásunkból mennyit tudunk erre a projektre áldozni (minél kevesebbet, annál hosszabb időre lesz szükség).
Érdemes ugyanakkor tudatosan felmérni, hogy milyen munkakörülményekre lesz szükségünk az egyes részfeladatoknál? Pl. nem mindegy, hogy a kreatív részekre lesz-e elég blokkosított, 100%-ban oda szentelt időnk. Egyébként a rutinfeladatok pedig több, egyéb, ad hoc munkával párhuzamosan is elvégezhetőek.
Nemrég elvállaltam egy nagyobb feladatot, amelynek megoldásához kaptam egy mintát is, hogy elődjeim a múltban miként oldották ezt meg. Rám alapból nem jellemző módon beindult bennem a halogatás mechanizmusa, amely rögtön összeütközésbe került a magamról alkotott alap hiedelmemmel, mely szerint ez rám nem jellemző.
Elgondolkoztam egyrészt azon, hogy a motivációm szempontjából hogyan állok a kérdéshez; rájöttem, hogy első körben ez a feladat nem egészen az, amivel mostanában szeretek foglalkozni. Ugyanakkor érintőlegesen a távlati célom elértését segíti; így ezt a szálat rendbe tettem. A másik tudatosodásom a kompetenciám esetleges hiányáról, a saját maximalista felfogásomról és az adott területhez kapcsolódó önképemről szólt. A minta anyagok tüzetes átolvasása után sémát váltottam: "tegyük fel, hogy menni fog" és akkor inspiráció forrásként rögtön megalkottam az első saját anyagomat is sikerrel… A van még 9 hetem, 10 anyag legyártására leolvadt végül 8-ra és eszembe jutott egy régebbi vállalatom szlogenje: "ha azt mondod sikerülni fog, vagy azt, hogy nem fog sikerülni – nos nagy valószínűséggel mindkét esetben igazad lesz".
Végül ügyfelem behozta ülésünkre egy projektjét, amelyet a szokásos "last minute" halogatással, egy utolsó véghajrával tervezett megoldani. Itt a motivációja, kompetenciája megléte nem volt kérdés: bár ránéztünk együtt, hogy kizárjuk a mellékvágányra futást. Amivel dolgoznia kellett, az a saját kapcsolódó szokása és a feltételezése, hogy ő ezt csak alapos nekiüléssel tudja megoldani – lehetőleg "jótékony" leadási határidő nyomása alatt…
Nos a probléma felvetése már megmutatta a változási szándékot. A technikát a projekt racionális részekre darabolása, a feldolgozás menetének megtervezése jelentette. Megbecsültük a szükséges munkaóra mennyiségét, szétdobtuk a fennmaradó időre és megterveztük, hogy heti egy alkotói nappal éppen fel tudja dolgozni a feladatot. Végül elképzelte, hogy milyen lenne egy augusztus 20-i hosszú hétvége, ha a projekt 90%-ban kész vs. ha 90% még hátra van… Ez újabb, hosszú távú motivációt hozott be, nekem pedig coachként marad a lekövetés és a szurkolás - mert ez is a feladatom.
Ha önnek is van problémája a halogatással, kérem keressen meg – ne halogassa…