Hol tartok a karrieremben ? - Wilber személyiség fejlődési modellje

Ha az első munkahelyemre belépő énemmel ma szembe találkoznék, akkor egy részben idegen emberrel beszélhetnék. A múltunk közös lenne, de a világról alkotott felfogásunk, a gondolkodásunk, a jövővel kapcsolatos várakozásaink, sőt talán az értékeink is sokban különböznének. Ennek az eltérésnek adja egyik magyarázatát Ken Wilber a személyiség fejlődésének integrál modelljében.

A karrier szempontjából nagyjából meghatározó tudati szintek életünk azon szakaszaihoz köthetőek, melyek onnantól kezdődnek, amikor kilépünk a szüleink által biztonságot nyújtó otthon közegéből és megérkezünk a társadalmi érintkezés első helyszínére, az óvodába. Ezekről írok alább nagyon röviden.

A "Leképező elme" szintje: ez az ego/éntudat megszületésének a szintje. Az óvodások csak egymás mellett játszanak, majd egymással nyertes/vesztes típusú interakciókba kerülnek. Kialakul a mágikus gondolkodás: azaz a világ róla szól/ körötte forog; befolyásolhatónak képzeli, mert ha jól viselkedik akkor a világ is visszatükrözi azt; később már ezt rábízza mitikus figurákra – pl. fogtündér.

A gyermek felfedezi, hogy a társai is ugyanolyan kiszolgáltatottak, tökéletlenek, mint ő. Ezáltal viszont megnyílik az esély arra, hogy a másiknál jobb, szebb, magasabb, szeretettebb stb. lehet – megjelenik az emberiség legősibb és egyben sokáig meghatározó játszmája: nekem több kell…

Vannak olyan kollégák, akik ebből az egoista állapotból nem is tudtak anno, sőt még felnőttként sem szeretnének tovább fejlődni. Életük mozgatójává válik a szerzés, a vetélkedés; felismerjük őket önzésükben, szélsőséges esetekben gátlástalanságukban; a vállalatot a saját homokozójuknak tekintik. Vagy éppen a besimuló magatartástól várják el stratégiaként, hogy a sorsuk alakulásában a cég majd honorálja nekik ezt a mindenáron való megfelelési hajlandóságot.

A "Szerep-szabály" szintje: az iskolában, 6 éves kor körül, aztán megérkezünk a szerepek és szabályok világába. A társadalmi beilleszkedést segíti az órarend, az osztályokba tagozódás, a rend, a csendben ülés stb. Egész a kamaszkori lázadás elérkezéséig ez ad gondolkodási, viselkedési keretet és kiszámítható előmenetelt a nebulóknak – ha megírod a házit, megtanulod a leckét, akkor minden jó lesz.

Az iskolákban (és egyéb szerep-szabály szervezetekben, mint pl. egyház, katonaság, rendőrség, hivatalok) felnőttként aztán olyan alkalmazottak érzik komfortosan magukat, akik folyamatosan élik ezt a tudatfejlődési szintet. Nekik pont ez ad biztonságot, hogy adott, szigorúan meghatározott keretek, törvények szerint élhetik az életüket. Van közös hivatkozási alapjuk, kölcsönösen elfogadják ezeket a szabályokat, azokat nem is kérdőjelezik meg. Cserébe életpálya modellt, kiszámítható előmenetelt kapnak és többüknek jár a közfeladatot ellátók védettsége is.

A "Racionális elme" szintje: a kamaszkori lázadás terepe ez – ahol a fiatal elrugaszkodik anyjától, de közben telve van szorongással, elfogadás iránti vággyal. Velejárója, hogy pont a szerep-szabály rendszer elemeit kérdőjelezi meg a kamasz; kritikusan vizsgálja, próbálkozik azok ellenkezőjével, határai tágításával, saját módján tapasztalatot, élményt szerez és tanul. Megérkezik a nyugat-európai polgári gondolkodás idealizált tudati szintjére.

Ez később segítséget ad, hogy elkezdjük játszani a nagy társadalmi játszmát: fogyasztunk, családot alapítunk, termelünk, versenyzünk, piacrészt növelünk. Újra játsszuk a "nekem több van" gyermekkori játszma felnőttkori verzióit: a nekem több vagyonom, hatalmam, illetve elismertségem van – a kísértés mindig ugyanabban a három formában jelenik meg, de változatos megvalósulásban.

A racionális elme szintjén jellemző, hogy az érzelmek, érzések csak mintegy másodlagosan jelennek meg (ha egyáltalán). Ha viszont megjelennek, akkor legtöbbször annak is a racionalizálása történik, vagy csak tudományos (vagy épp' áltudományos) magyarázatokat keresünk azok megértéséhez. Azaz nem tudjuk megélni az érzéseinket – csak úgy, ahogy vannak.

Az életünk kibontakozásában, a karrierünk épülésében, avagy az élet első felében a társadalmi szerződés szerint a szerzési fantáziát szolgáljuk, több-kevesebb anyagi jellegű sikerrel. Ha elfáradunk, ha csüggedünk, akkor megerősödnek a bennünk élő gyermek klasszikus félelmei: az elégtelenség érzése (nekem úgyse sikerül) és a tehetetlenség sebe (a világ hatalmas, a dolgok pedig már csak mindig így mentek). Ehhez kapcsolódnak még a gyermekek magatartását vezérlő elvek: az öröm folytonos keresése, a menekülés a fájdalom elől és a biztonságra törekvés. Erre rímelnek rendre a való világ politikai ígéretei…

Aztán egy nap megrendül mindenhatóságunkba, életünk irányíthatóságába vetett hitünk egy váratlan betegség, egy korai haláleset, egy méltatlan társadalmi fordulat, vagy egy vírus elterjedése miatt… És feltesszük a nagy kérdést: mi is életünk végső értelme? Folyt. köv.