"A lelkem a vállalatot illeti meg"... – sorsparancsok a vállalati létben
Ügyfeleimnél gyakran felmerülő konfliktus, belső dilemma, hogy milyen mértékben lehetnek ők önzőek; avagy mennyire kell tolerálniuk a vállalati érdeket, a főnökük akaratát, a közvetlen kollégák érdekeit…
Ez egy coaching eszközökkel kiválóan feldolgozható történet: coachként meghallgatok, ítélet mentesen jelen vagyok, kérdéseket teszek fel és reflexióimmal segítem ügyfelemet, hogy megértse azt, amiben van; hogy milyen mélyen ható utasításoknak tesz eleget az adott helyzetben. Ezeket felismerve ő dönthet, hogy az egyes utasítások, kulturálisan beágyazott elvek mennyiben segítik a konkrét helyzetet és érvényteleníthetőek-e?
Ennek a helyzet megoldásnak a hátterében az ún. sorsparancsok témája áll: a tudattalanunkban a szüleink által felhalmozott, verbálisan is megfogalmazott utasítások, jó tanácsok, elvek eredője, amelyet öt sorsparancsban lehet szintetizálni. Ezek rendre:
- Légy tökéletes! Ez a parancs a szabályokat követő, jól teljesítő és saját gyermekeiktől is ugyanezt elváró szülők üzenete. Az ilyen család mottója a "nagyon jó, de…"; a parancs követése valóban kiváló teljesítményhez vezet. Generációkon keresztül öröklődik, egyben normává is válhat; de a hibázás kizárása révén ritkán juttatja alanyát a boldogsághoz és az egészségre is ártalmas. Volt főnököm kedvenc mondása volt este fél hatos távozásomkor: "a nap hátralévő részét talán kiveszed szabiként?" …
- Bírd ki! Ez a fiúgyermekek jellemző parancsa; még az apa(figura) nélkül felnövekedő fiú is hamar megkapja társai körében ezt az életre szóló leckét. Nem szabad sírni, ki kell bírni. Problémáink csak ránk tartoznak, gyengeségeinket leplezni kell… Lényege a magas önfegyelem, amelyet a társadalom jól fogad, így a benyelt fájdalmat legalább ez enyhíti. Ilyen multikatona mondat, "Ami nem öl meg, az erősebbé tesz!" …
- Tégy erőfeszítést! Ez a sorsparancs viszont nem magáról az elérendő eredményről, hanem a folyamatosan fennálló erőfeszítés igazolásáról szól. Hányszor hallottam azt a mondatot: "Dolgozunk rajta!" …
- Szerezz örömet! A lánygyermeket jellemzően maga mellé veszi édesanyja, együtt sütnek, főznek, hogy boldoggá tegyék apát és a kistesót. Azok, akik magukévá tették ezt a parancsot, az alkalmazkodás, az együttérzés terén kiemelkedőek, segítőkészek és ritkán mutatnak haragot. Itt megjelenhet az összemosódás a csapat érdekeivel, az önérdek feladása és a kiégéshez vezető önfeladás is. Ilyen eredetű az a tipikus féligazság: "A vevőnek mindig igaza van!".
- Siess! Ez ugyebár jól hangzik, hiszen "Az idő, pénz!". Persze, ezt nem is lehet cáfolni, de ezen parancs eredete inkább a szülő félelme, hogy ő azelőtt megy el, mielőtt a gyermek révbe ér. Azaz mielőtt megszületik az unoka, felépül a ház, stabil lesz az egzisztencia; mérése a szülőhöz történik, vagy a szomszéd leszármazottjához: "bezzeg a…" De munkahelyi környezetben is hallottam már ilyet: "te nem vagy elég ambiciózus, hiszen én már ilyen idős koromra vezető lettem". Talán elég csak a 10-15 éves érettségi találkozók méricskéléseire gondolni…
Egyik ügyfelem engedett vágyainak és elfogadott egy irodai pozíciót, előre lépésként. Itt azonban boldogtalan volt; túlzott pénzéhséggel, vakmerőséggel vádolta magát és visszasírta régi, emlékeiben immár nyugodttá szelídülő előző munkáját.
Ugyanakkor nagyon jól megértette, elfogadta főnöke döntéseit, társai érdekeit. Kiválóan elmagyarázta, hogy mindenkinek egyenként és kollektíven miért van igaza és ő mennyire hálátlan, hogy egyáltalán boldogtalan mer lenni ebben a helyzetben.
Ezért fogait összeszorítva küzdött, megfelelni igyekezett minden vélt és valós elvárásnak. Tehát nagyjából a Siess' parancs kivételével az összes többi megjelent és ennek eredménye egy masszívan boldogtalan állapot lett.
Parancsról parancsra fedeztük fel és értékeltük, hogy jelenlegi állapotához azok milyen konkrét módon és mértékben járultak hozzá. Az átkeretezések révén engedélyeket kreáltunk a helyzet megváltoztatására, az egyes kommunikációs kísérletek sikerének örültünk, illetve a visszaeséseket kielemezve tanultunk belőlük.
A történet vége rámutat, hogy a coaching a vállalati érdek szempontjából veszélyes fegyver is lehet; ugyanis a kolléga legvégül felmondott. De azt is látni kell, hogy az egyén boldogtalansága révén elért vállalati eredmény mindig ideiglenes és nem tartós. Hosszabb távon jobb, ha boldog(abb) munkavállalók építenek sikeres vállalatot – avagy "ez itt végső soron csak egy munkahely", nem?