Segíteni szeretnék a csapatomnak – jól segíteni

Ha ez a kérdés már önben egyszer is megfogalmazódott, akkor ezt megelőzte a segítő szándék kialakulása: azaz ön egészséges lelkülettel bír. Viszont ha a kérdés megfogalmazódott, akkor megtapasztalta már: "a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve". De hát miért is olyan nehéz jól segíteni?

Egyik válaszom az, hogy csak akkor és annak segítsünk, aki valamilyen módon kifejezi igényét erre. Egyik gyakori helyzet, hogy valaki, például egy kollégánk megosztja velünk pillanatnyi rossz állapotát, kapcsolódó negatív érzéseit és mi rögtön jószándékú tanácsokkal kezdjük el bombázni. Pedig tanácsot csak annak adjunk, aki azt kéri.

Persze ilyenkor kéretlen segítőként ekkor spontán és akár tudattalanul is élvezhetjük a fölényünket: azt, hogy mi bezzeg meg tudnánk oldani a szituációt, uralnánk a pillanatot – tehát jobbak vagyunk a bajba jutottnál. De vajon neki a problémája mellett még pont arra van szüksége, hogy rászakadjon a súlya annak, mi szerint jobbak, okosabbak vagyunk nála? Vagy ez csak a saját megnyugtatásunkat, kompetitív egonk kielégülését szolgálja?

A másik gondolatot Carl Rogerstől vettem: ő azt írta le, hogy az "önmegvalósításunk szükséglete" kontra "vágyunk arra, hogy mások pozitívan lássanak" feszültségében gyakran elhagyjuk, elrejtjük valódi személyiségünket, illetve azért, hogy "szeressenek minket", megtagadjuk valódi természetünket.

Ez igaz a segítségre szoruló emberre is: tehát amennyiben segítőként méricskéljük, értékeljük, minősítjük a helyzetét, gyors, felületes megoldással toljuk valamilyen irányba, úgy a kibontakozó cselekvés nem a legjobb, a kollégánk helyzetéből eredő, annak minden látszó és előttünk rejtett elemét figyelembe vevő megoldás lesz, hanem csak egy, korlátozott ismeretekre épülő, sablonos tűzoltás.

E helyett a Rogers-i iskola a másik ember érzéseinek, gondolatainak befogadását, tükrözését javasolja a segítőnek; anélkül, hogy a saját ismeretei alapján akár joggal cáfolná az ő valóságát. Amikor a segítő csupán egy értő, empatikus tanúvá válik és kapcsolódik a másik félhez, akkor a segítséget kérő ember biztonságban érezheti magát és a másik fél visszatükröző, kérdéseket megfogalmazó jelenlétében szembenézhet saját helyzetével és kibontakoztathatja a saját megoldását.

Azaz a segítő és a segített fél empatikus kapcsolódásában jelenik meg a megoldás. Ez nem jelenti azt, hogy kollégánk elveinkkel, értékeinkkel nem koherens állításait magunkévá tesszük, csak azt, hogy ott és akkor megismerjük lehetőség szerint legmélyebben az ő világát és abba belehelyezkedve próbálunk neki kérdésekkel, inspiráló történetekkel, teret adva és egyben keretet nyújtva segíteni.

A helyzet megoldása után viszont természetesen szükség szerint felvethetjük bizonyos nézeteivel egyet nem értésünket igény szerint… De ez már egy másik történet.

Munkahelyi környezetben a bajba jutott kolléga esetében a kapcsolódó rizikók, költségvonzatok, időbeli elfajulás veszélye és egyéb prioritások mentén gyakran félre kell tennünk a fenti, humanisztikus pszichológiából átvett gyakorlatot. Azaz a vezető, vagy a tapasztaltabb, nagyobb tudású kolléga dönthet úgy, hogy közvetlenül beavatkozik az azonnali kárenyhítés érdekében. De utána érdemes leülni, feltárni a hiányosságokat és együtt gyógyulni az eset ismétlődését elkerülendő.

A másik véglet, amikor a megoldó kollégára gyakorlatilag rászokik az egész vállalat: egy fiatal ügyfelem járt úgy, hogy az egyik kihívást jelentő feladatból esett át a másikba; hirtelen hol ebbe, hol abba kellett beugrania, mert aki addig csinálta ment másfelé … Mindet megoldotta becsülettel, végtelen türelemmel, nagyszámú túlórával.

Aztán amikor végül már egy "normális pozícióra" vágyott volna a HR-től kezdve minden érintett csak úgy gondolt rá, mint az ügyeletes Jolly Joker-re… Illetve leginkább ő lett az "ifjú titán" ("Ti tán' tudtok vele valamit kezdeni?" után szabadon…).

Hosszas beszélgetés sorozatban ismertük fel ezt a gondolkodást vele kapcsolatban, hogy miért nem tudnak rendes pozíciót felajánlani vajon? Innen megfordítottuk a fókuszt; nem ő várta már a helyzete megoldására a szervezettől, hanem megfogalmazta, hogy mit szeretne, mi az elképzelése és minden ajánlatnál elmagyarázta, hogy ez miként illeszkedik (vagy legtöbbször nem illeszkedik) az ő tervéhez.

Ha ön is jól szeretne másoknak segíteni, de ezt a saját magához, képességeihez, érzelmeihez, értékeihez leginkább illő módon tenné, akkor keressen meg; segítek…