Életem nagy kérdései - 4 meghatározottságunk
A "bennünk élő gyermek" még anno megtapasztalta kicsinységét, sebezhetőségét és ezért a mostani "gondozójához" is ezer szállal kötődik. A felette hatalmat gyakorló személyt, vállalatot, politikai közösséget stb. elsősorban a "jól viselkedem" mentalitással próbálja befolyásolni; ezért aktívan használja az anno saját magáról kialakított az ún. én-ideálját; azaz azt az elképzelt, legjobb mintázatot, amellyel elérni vágyta a törődést. Ha ez nem működik, akkor vagy "rosszalkodással", lázadva vonja magára a figyelmet vagy a "mágikus gondolathoz" fordul a világ pozitív befolyásolása érdekében.
Előbb vagy utóbb ezek a stratégiák rendre kudarcot vallanak, mivel fájdalmas veszteségeket kell elviselnünk, megrendül az élet igazságosságába vetett hitünk stb. Ekkor szembesülünk a négy alapvető egzisztenciális meghatározottságunkkal (Irvin D. Yalom után szabadon)
Elsőként: minden élet egyszer véget ér. Evidenciának tűnik, mégsem szeretünk beszélni róla, elhessegetjük a gondolatát is. Tudjuk, hogy halál létezik, de az ember elkülöníti magától az elmúláshoz kapcsolt rettegést.
Az ember két, "biztonságérzetet" nyújtó képzetet vagy téveszmét alkalmazhat. Az egyik a hit a saját egyéni különlegességünkben – velem ez úgysem történik (majd) meg. A másik a végső megmentőbe vetett bizalom, amely azt az érzetet kelti bennünk, hogy egy külső erő vigyázza lépteinket és megóv minden veszélytől…
Az őszinte, valódi szembenézés az életünk korlátosságával bölcsebbé teszi az embert és új perspektívát nyújt. Ez nekem egy prágai sörözésnél adatott meg: velem egykorú, volt főnököm kérdése, mely szerint "Neked hány "igazán termékeny" éved van még hátra?", rendesen gyomorszájba vágott… Hiszen optimista válaszomat, amely "15 év" volt, rögtön összevetettük az adott munkakörben még eltöltött egy-egy újabb év hosszával és ez teljesen más perspektívát nyitott, mint mikor anno, karrierünk kezdetén a hátralévő időnk még korlátlannak tűnik…
A második tétel, hogy a szabadságunk teljes megélésének ára van; a döntéseink, a választásaink eredményei kizárják a nem választott alternatívát. A szabadság ekképpen a szorongáshoz kötődik, hiszen erősíti azt; mivel a szabadság azt is jelenti egyben, hogy felelősséget vállalunk tetteinkért, döntéseinkért és végső soron saját életünkért.
A felelősségvállalás már a változás első lépése, ám önmagában nem azonos a változással; mert ahhoz cselekedni is kell. A cselekvés fő mozgatórugója az akarat: az óhajjal kezdődik (amelyet a felelősségünk felismerése után fogalmazunk meg) és a döntéssel végződik. A döntés ugyanakkor lemondással jár: minden igenhez tartozik egy nem is, minden döntés korlátoz, megsemmisíti a többi alternatívát.
Ezt sokszor megtapasztalom ügyfeleimnél: a felelősségvállalás megvan, amikor a kezdeti dilemmában felismeri saját szerepét. Sokszor maga a változás óhaja hozza a folyamatba, de a döntés végül nehéz. Mert kiskaput hagyunk, menekülő utat, vissza kacsintgatunk, feltesszük a "Mi lett volna, ha…?" kérdést. Ebben segít, ha visszanézünk együtt, hogy az ügyfél hogyan jutott el idáig, milyen döntései voltak korábban, milyen dilemmák kapcsolódtak anno ezekhez a helyzetekhez és azok mennyiben relevánsak itt és most. Legtöbbször azt látjuk, hogy így jó, ahogy van és a bizonytalanság és a kapcsolódó szorongás maga a döntési szabadság ára, velejárója – az élet valódi megélésének mellékhatása.
Harmadik felismerés, hogy az életünk határhelyzeteiben egyedül vagyunk. Önmagunk és a másik ember világa között áthidalhatatlan szakadék van, amelyet a legmélyebb, legörömtelibb interperszonális kapcsolat sem oldhat fel. Hiszen az ember bizonyos fokig önmaga világának a teremtője.
Ezzel akkor szembesülünk, amikor felismerjük, hogy az időnk véges; ezért a saját felelősségünk felismerése eredményeként megfogalmazzuk óhajunkat és ha nehezen is, de meghozzuk a döntést. Itt szembesültem én azzal, hogy senki nem élheti az életemet helyettem, nem értheti meg a döntésemet teljes egészében. Ráadásul a másik ember világának az én történetem tükröt tart; minél közelebb álltunk egymáshoz, minél nagyobb volt a hasonlóság, kisebb a távolság, közös a sorsunk, annál nagyobb az új kontraszt és erősödik a kényszer benne – a változás híján – akár a tükör összetörésére.
Az utolsó gondolat az életünk végső értelmének a kérdése. Erre kedvenc alternatív kérdésem, hogy tényleg az utolsó két percre "gyúrunk"? Azaz tényleg a szemünk végső lecsukása előtti pillanatban visszagondolva jön majd meg az ítélet, hogy mivégre is voltunk jelen ebben az életben? Tényleg azért élünk le sokszor 10 éveket, hogy az utolsó 120 másodpercben eltöltsön minket a jól elvégzett élet öröme?
Avagy alternatívaként mi van akkor, ha megfogadjuk, hogy valójában élünk – nem csak csüngünk láthatatlan, tudattalan gyermekkori berögzöttségeinken. Az itt és mostban cselekszünk, mivel a múlt már elmúlt, a jövő pedig bizonytalan. Tehát ami és ahogyan jön, arra a legjobb és értékeimnek, elveimnek, személyiségemnek leginkább megfelelő, értelmes és értékes válaszokat adok, cselekszem úgy, hogy ott és akkor ez nekem megfeleljen. Az értelmes élet ugyanis a meghitt, törődő kapcsolatok mellékterméke (nem mintha a törődés és a meghittség racionális választ adna az értelmet kutató kérdésekre); inkább arról van szó, hogy lényegtelenné teheti ezeket a kérdéseket.