Szülőnek lenni - életem kalandja
Business coaching keretében többször érintünk személyes, családi történéseket - de csak és kizárólag, ha ügyfelemnek oké, akkor - a karrier magánéleti oldala is előkerül; még a gyermekvállalás kérdését is érinthetjük. Ugyanakkor a velem együtt "nem mai fiatalok" világában sokat beszélgetünk a gyermekeinkkel kapcsolatos történeteinkről; osztjuk meg tapasztalatainkat, segíteni próbáljuk egymást a szülői szerep embert próbáló állomásainál.
Ha visszagondolok, hogy miért és hogyan is lettem anno apává, akkor csak olyan kifejezések ugranak be, mint "kötelesség, hagyomány, szokás, az élet rendje". A gimnáziumot kamaszként én még teljes családban kezdtem el, akkor összes szülőm és nagyszülőm szívből gratulált a sikeres felvételimhez; 9 év múlva a diplomaosztómon már csak édesapámat ölelhettem sírva; öten már csak a Menyországból mosolyogtak le rám a verőfényes nyári napon. Nemigen éreztem szívből és szeretetből motiválva magam, hogy "boldog gyermekkorom" átörökítsem utódaimnak...
Aztán összekapaszkodtunk hasonlóan megfogyatkozott családdal bíró, egyke feleségemmel és fogunkat összeszorítva, több sikertelen próbálkozás után, végül harmincon éppen túl, megfogant gyönyörű Kisfiunk. Anyává válni a "szív alatt dobogó Élet" eredménye (szerencsés esetben kilenc hónapos hormonális változás segítségével); apának lenni..., na az nekem melós volt.
Először is teljesítenem kellett a hagyományos programot ("ez" elment vadászni stb. ...); azaz nappal dolgoztam, éjszaka meg nem tudtam aludni, mert a Fiam csak mondta volna a magáét; de helyette intenzív sírásba öntötte bele összes akaratát. Megjelent bennem a felelősségvállalás erősen bénító érzése; az "élünk bele a világba" gondtalanságát felváltotta az "etetni kell a kicsi szájat" parancsa. Éveken, karrier döntéseken, költözésen, váltásokon át ez volt a fő vezérlő irány.
Közben cseperedett gyermekem és elkezdett beszélni, kérdezni, érteni, gondolkodni, befolyásolni, jutalmazni és néha büntetni; bennem pedig végre megszületett az apa. Feltett nekünk kényes kérdéseket is, melyekre a válaszok még nem az ő korának megfelelőek voltak; de úgy döntöttünk, hogy megtiszteljük ezekkel lefordítva az ő nyelvére, de nem elhallgatva a lényeget, az értékeket és azt, hogy minden döntésnek következménye van.
Elérkezett a kamaszkorba, a jó gyermekből egy-két hónap leforgása alatt érzékeny, durcás, kiszámíthatatlan "fafej" lett. Akkori képeit ma nézegetve bizony még most is megrémülök... Aztán ahogy levált, úgy elkezdett visszatérni. A pszichológusom mondása "Férfit a férfi nevel!" egyszerre adott nekem megnyugvást és új kihívást ekkor a szülői szerepemben (az önálló élet elkezdése a status quo-tól történő elrugaszkodással történik; minél szorosabb a kötődés, annál erőteljesebb a rúgás...).
Aztán - mint már annyiszor addig is - megint megtörtént a csoda; Fiunkon elfordította "valaki" a kapcsolót és mint amikor egy sötét teremben kigyulladnak a fények, felragyogott egy új minőségében. Éppen az ötvenedik születésnapomat ünnepeltük a sikeres felvételije után, amikor egy pohár vörösbor mellett egy "tűpontos" jellemzést adott rólam, a kapcsolataimról, a viselkedésemről, arról, hogy miként is lát ő engem... Fiatalos lendülettel érett, kritikus gondolatokat fogalmazott meg és éreztem, hogy elindult egy új szakasza a kapcsolatunknak. Immár ő tart nekem tükröt, vele is megoszthatom dilemmáimat és kételyeimet és támogatást, energiát tudok már tőle is nyerni.
Azóta is időről időre meglep; segít megtalálnom az érzelmeimbe belegabalyodott racionalitásomat; segít megérteni a "család doyenje" szerephez kötőtő új felelősségem határát és a terveimre kritikusan rátekint, kérdez és finoman hangol (majd végül áldását adja) ...
Ettől lett a szülői szerepem életem kalandjává - most már tudom és érzem, hogy miért kellett anno szülővé válnom, hogy mennyiben gazdagítja életem napjait és végül testet ölt bennem az Édesanyámtól gyermekként, gyakran hallott, rövid mondat: "Kisfiam, életem értelme!"