Gazdasági válságok idejére

Tapasztalt vagyok gazdasági válságok terén - habár igazából szerencsés időben születtem és így, eddig összességében úgy érzem, alapvetően jól alakult az életem. Most ezekből a tapasztalatokból próbálok mindannyiunk közös okulására tanulni.

Életem első nagy válsága kb. 33 éve kezdődött. Úgy hívják (kis hazánkban mikor, ki), hogy Rendszerváltás / (avagy mivel "váltani lovat szoktak") Rendszerváltozás. Mi már az elnevezés választása alapján tudtuk anno, hogy ki hova tette az X-et...

Mérnök hallgatóként még a szocialista vegyipar bőséges hátterével kezdtem az egyetemet; annak összeomlása után, végzésemkor pedig örülök, hogy az MTA ösztöndíjasaként dolgozni kezdhetek a tanszéken... Felpörög a vadkapitalizmus, szüleim generációja pálya szélére sodródva, minden megkapható immár, de csak keveseknek elérhető. A szomszédban háború dúl (ebédkor a szőlőben figyeltük, hogy déltől kettőig megint leteszik-e a horvátok és a szerbek a fegyvert?). Pécs nagy munkáltatói sorra bezárnak; "Baranya aranya" immár részben sárrá vált. A Taxis blokád alatt 10 órát vonatozom Veszprémből (Budapesten át) Pécsre, haza. A diáktüntetésen az akkori kormánynak üzenjük: "Nem a pofánk nagy, hanem a zsemle a kicsi". Ugyan "nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba" mondják; de mintha nagyon hasonlóba igen..., vagy mégsem?

A lakótelepi panelben a harmadik emeleten várt engem hétvégenként haza a szerelmem. Spórolva a koszton, ha lehetett a szüleinknél ebédeltünk és nem hagytunk ki egyetlen pécsi vásárt sem, mert olcsóbb volt a lengyel piac. Ifjonti hévvel "ide nekünk az oroszlánt" kerestük a helyünket és meg is találtuk rendre. Mert jöttek be a multik, keresték a "friss agyakat", a nyelvet beszélő diplomásokat (ezt majdnem meg is szívtam, mert a névsor elején, diplomásként, angol nyelvvizsgával hajszál híján Taszáron találtam magam az amerikai hadseregnél sorköteles tolmácsként...). Múltam nem volt, csak jövőm. Sérüléseim már voltak, de a reményem még annál is több. Végül a bizalmam magamban töretlen és a vakságig bátor - mivel cáfolata még nem került a saját történetemben.

Aztán az évek teltek és múltak. Hárman lettünk, Budapest környékére áttelepültünk, megtaláltuk új munkahelyeinket, fiam az iskolát épp elkezdte. A házunkon forintos hitel, az autónkon eurós kölcsön, én éppen gyökeret próbálok ereszteni egy FMCG multinál. A nyáron új főnököt kapunk, szigorú, szúrós szemű és a stílusa sem mindig szalonképes. Katonás tempóban tanuljuk az "on-the-job" leckéket a "szabad piaci árazásról", a "kereskedelem, mint a vevőbe történő befektetések menedzsmentjéről". Ha meg hó végén nem jön a forgalom, akkor "az elkényeztetett KAM-ok helyére majd felveszek becsületes, magyar gyerekeket, akik meg tudják végre csinálni azt az el(...)/rontott forgalmat" gondolatot fogadjuk be üvegfalú irodájának falára hátunkkal felkenődve. Ebben a "pozitív" hangulatban hallgatom az autórádión a frissen átadott Megyeri hídon haladva 2008 szeptemberében, hogy valahol távol, Amerikában valami jelzálog alapú balhé van... Októberben már lefagy itthon is a gazdasági hangulat, november elején a multiktól elkezdik csendben elbocsájtani az ismerőseimet...

Éreztem, ez fájni fog. A munkában a kézenfekvő behódolás, megalkuvás helyett a szigorú szakmai véleményem, a tudásom, a tapasztalataim adták a kiindulópontot (mint azóta oly sokszor). Főnököm vitatható stílusa helyett a mondanivalója tartalmi részére, a racionális érveire koncentráltam és ha nem értettem vele egyet, akkor igazamért kiálltam. Vitáinkat mindig közösségi terekben kezdtük (pl. értekezletek) és legtöbbször irodájában, négyszemközt zártuk le. Így lett belőlem (és gyakorlom azóta is) a "szájára lakatot tenni nem tudó udvari bolond"; a végén kiérdemeltem, hogy büntetés nélkül elmondhattam már a királynak, ha "elfoszlott az új ruhája". Közben ittam a szakmai tanításait, tanultam az elvhű kiállását és becsültem azt is, hogy velem ellentétben kompromisszumok nélkül meg tudott maradni vagány, "vidéki srácnak".

A leülő gazdasági környezetben hálát éreztem, hogy gyermekkorom kedvenc meséje a Tücsök és a hangya volt (bár a zenét különösen szeretem, de hegedülni sose tanultam meg). A "telepi gyerek" ismét megérkezett bennem és nem esett nehezére a fogyasztás visszafogása; a nagy rongyrázások, az "annyit érsz, ahogy élsz" nekem mindig is furcsa volt és idegen. Az életben addig elért eredményeim egy részét eleve tartalék képzésre használtam; így tudtam, hogy bár rettentően nehéz, de most a részben felélés korszaka jövend. Pénzügyi tudatosságom így tovább élesedett és a beszerzéseimnél jobban odafigyeltem, mint valaha. Elvem, hogy "járni pedig semmi nem jár (csak úgy) nekem"; maximum a szám, ha erről elfeledkezem 😊 - sokat segített a frusztrációm kezelésében.

Amit viszont egyik válság sem vett el tőlem, az az időm értékességére való törekvés és annak elérhetősége. A minőségi idő (mint legfőbb szeretetnyelvem) kiteljesedhet mindig, hiszen egy jó túra, egy hosszú beszélgetés, egy minőségi én vagy mi idő rendelkezésünkre áll. Legfeljebb a díszlet marad el, vagy lesz szerényebb (ahogy 2019-ből, fiam 18. születésnapjáról emlékezetes ugyan, hogy Ferihegyen kezdődött, de a jó beszélgetésekhez azóta sem kell prágai kocsma vagy akár a Vltava feltétlen - elég a mogyoródi erdő).

Most az összehúzódás, a termékeny befelé fordulás, a romló környezetben talpon maradás és képességeim megélése vagy kibontakoztatása jön. Bíztatlak, vedd számba hasonlóan a saját történeteden az erőforrásaid kedves Olvasó. Ha kéred, meghallgatlak és segítelek ebben (is)…