Változás az élet derekán - szorongás vs. letargia

Egyszer csak megrendül saját mindenhatóságunkba, életünk irányíthatóságába vetett hitünk egy váratlan betegség, egy korai haláleset, egy társadalmi változás, vagy egy vírus elterjedése miatt… És feltesszük a nagy kérdést: mi is az életünk végső értelme? Szembesülünk négy olyan gondolattal amely új keretet adhat életünknek.

Ezek rendre: a halálunk maga elkerülhetetlen; a szabadságunknak ára van, mert felelősséget kell vállalnunk tetteinkért és döntéseinkért; az életünk végső pillanatában egymagunk maradunk; végül az élet értelme inkább maga az út/utazás, mint egy néhány percben megélt végcél. Ezt megélve egy új tudati szintre érkezhetünk meg – ha hagyjuk, ha elég bátrak vagyunk annak belakásához, ha le tudjuk csillapítani az eddigi szinteken egyeduralkodó Egót - Wilber létráján ez az ún. Integrál szint (a kentaur).

Életünkben eddigre már "nagyjából minden a helyén, adódik nő, adódik legény" (Kispál és a borz), mégis hirtelen azt érezzük, hogy valami nem stimmel… Valamitől minden, ami eddig működött, nem tesz már boldoggá, megjelenik egyfajta depressziós állapot.

Első reakciónk lehet, hogy akkor tegyük azt, mint eddig, de jobban, még eredményesebben. Váltsunk állást, pozíciót, cseréljük le házastársunkat, vegyük fel a lakás-felújítási támogatást és újítsuk fel a fürdőszobát, vegyünk egy nyaralót, egy új autót stb. Amikor ezt megtesszük, egy pillanatra a "jól elvégzett munka öröme" tölt el, de aztán marad az üresség és a depresszió. Egyébként is, ha van 5 pár cipőnk, egy hatodik mitől is oldaná meg az életünk nagy problémáit?

Itt jelenik meg az új tudati szint kihívása; de vajon készek vagyunk-e erre? Itt ugyanis a szív és az ész újra összeér; az érzelmeknek ismét kiemelt szerep jut és kezdjük meghallani a bennünk levő psziché szavát (pszichológusok) / a Mély-Én—t (Karl C. Jung) / a Szentlelket (kereszténység) / a Karmát (keleti vallások) / az Univerzumot. Az ember ismét megteszi élete leghosszabb útját, azt a 40 cm-t az agya (Ész) és a szíve (Szív) között.

A lélek, a psziché egyrészt táplálkozik az emberiség kollektív tudattalanjából. Ennek egyik bizonyítéka pl. a hasonlóság a népmesék történés szövése, a Bibliai történetek, a Kalevala, vagy a Korán között… Kialakultak az ún. archetípusok, a Hős útja különböző fajtái, amely mind egy-egy velünk született személyiségtípus és több jellemzőnket is részben meghatároz

Másrészt a saját tudattalanunkban tárolt családi traumák (transzgenerációs örökség), mélylélektani struktúrák és valamiféle küldetés, elhivatottság – minden, amire születtünk.

Ennek a léleknek a hangját a csendben halljuk meg: például meditációban ez az a hang, ami felteszi a kérdést és megadja a választ. A keresztény hit szerint ez a bennünk lakó Szentlélek, amely Isten tervének megvalósítására hív. Nem hívők is tapasztalnak megérzéseket, intuíciókat, amelyekre nem találunk racionális magyarázatot, de visszanézve segítenek ott és akkor.

Itt jön el a döntés: egyik út, hogy nem foglalkozunk a lelkünkkel, tovább hagyjuk, hogy a racionális Ego uralkodjon kizárólagosan rajtunk. Ez a vissza alvás, az Élet letudása jól vagy rosszul. Időről időre depressziónk lesz, "kimaxoljuk" a javak szerzését, a felhalmozást. Aki túléli, az előbb, utóbb nyugdíjba megy és lejjebb adja igényeit. Gyermeke családot alapít és a nagyszülő furcsán ugyan, de boldog lesz; mert valahol mégis megérkezik.

Ezt az utat támogatja a megszokott rutin és a bennünk élő gyermek félelmei: az elégtelenségtől (nekem úgyse sikerül), a tehetetlenségtől (a világ nagy, a dolgok már csak mindig így mentek). Ehhez jól kapcsolódnak a gyermekkorból hozott, magatartásunkat vezérlő elvek: az öröm folyamatos keresése, a menekülés a fájdalom elől és a biztonságra vágyás. Erre rímelnek a a politika megnyugtató (?) ígéretei…

A másik utat választva elhagyjuk a szokásos közegünk. Elindulunk a "sötét erdőben" (Dante), az eddigi társaink többsége nem érti miben vagyunk, csak szimplán bolondnak néz vagy "éppen gondoltam rád, hogy megkérdezzem, mi van veled…"; de nem teszi meg… Ezen az úton szenvedés vár és szorongás; el kell engednünk dolgokat, amik javarészt egyébként már nem is voltak már fontosak. Új terveket építünk és azok néha összeomlanak; félelmet érzünk, majd tanulunk a hibáinkból.

De találkozunk új társakkal, akik velünk párhuzamosan haladnak valahová. Segítenek olyanok, akikre már nem is gondoltunk, de ők valamiért figyeltek ránk. A minden vs. semmi új értelmet nyer, az idő átértelmeződik…

Szabadságot érzünk; értjük a régi struktúrákat és feszítéseket, de már nem a sajátunk; sem a kapcsolódó nyereség, sem a fájdalom. Nagy hullámhegyeket még kisebb hullámvölgyek követnek. De haladunk immár a saját utunkon, bármi is legyen az…